Végső Küldetés

Dorer a szikla mögött lapult, bár sejtette mi fog következni, még nem volt egészen biztos benne. Azt a csapat katonát, akik a tábortól északra, egy „rejtett” tisztáson gyülekeztek, körülbelül egy perce terelte Braun Dealer, az egyik kiképzőparancsnok. Dorer is Braun alatt szolgált. Csak pár másodpercig tartott átgondolnia az egészet, miközben iszonyatosan lapolt, ráadásul a lábába is majdhogy beleállt a görcs.

Hogy is volt? Leigázni az embereket... Milyen egyszerűnek is tűnt… Valahogy mégsem jött össze, az istenek ugyanis közbeszóltak, akikben ő maga már nem is hitt... Egy angyal kapta el, pont azelőtt, hogy a várat elérte volna… Elkapta, és végrehajtotta rajta az istenek ítéletét, miszerint halandóként kell élnie. Pedig nem is tett semmi rosszat... Csak akart... Most pedig itt van egy táborba, ahová kérdés nélkül toborozták be, mint egy közönséges halandót... Ha tudnák az igazságot… Hogy valójában ő indította el a háborút... Valószínűleg már nem élné, és nem lenne részese annak a látványnak, ami ezután következett.

Akkor kapott észbe, amikor a parancsnok elkezdett mászkálni a tisztáson. Ugyanis a parancsnok nem távozott a katonák után, Dorer már csak ezért is maradt.

A parancsnok körbejárta a terepet, nemhogy véletlenül valaki is figyelné őt. Miután megbizonyosodott erről, megtörölte homlokát, miközben azt mondta:

- Rendben, előjöhetsz...

A parancsnoktól balra egy nagyobb fa törzse mögül ekkor kisompolygott egy furcsa fickó. A bőre enyhén napbarnított, a feje pedig kopasz. A fickó lassan odament a parancsnokhoz. A ruházata kissé tépett, kalandorokhoz illő volt. Dorer viszont tudta, hogy ez nem egy átlagos ember, rajta kívül nem sokan tudták volna megmondani, hogy ki lehet az az alak. Ekkor a fickó megszólalt:

- Huh, ez meleg volt... Ha te nem jössz, lehet észrevettek volna...
- (?!| Hogy kerül ide egy sebzett lelkű?! Ők a démonokat szolgálják! És mit akar Braun-tól?)

A parancsnok gúnyosan, azt a mosolyt engedte rá az emberre, amit annyit használt, mikor felsőbbrendűnek érezhette magát, majd megszólalt:

- Szerencséd volt, legközelebb jobban vigyázz, néz körül amikor jössz...

Dorer közben elgondolkozott. Egy Sebzett Lelkű… Mit is jelent ez? A Sebzett Lelkűek ugyanis a démonok áttérített katonái. Mit keres egy ilyen épp ebben a táborban, ami tele van állig felfegyverzett katonákkal. Nem kellett sokat várnia, és a rejtély magától megoldódott.

- Nem könnyű a futárok élete... Főleg mostanában...
- Panaszkodj a főnöködnek, de ne nekem. Add az írást!

A kopasz elővett egy borítékot, majd a parancsnok felé nyújtotta. Elég gyűrött volt már, mégis látszott rajta mennyire fontos lehet. A fickó olyan óvatosan adta át, mintha az élete függne tőle, majd amikor a parancsnok szinte kikapta a kezéből, először megrettent, majd hamar lenyugodott. A parancsnok gyorsan feltépte a levelet, majd elővette a sokat szenvedett papirost. Pár percig olvasta, nem sokáig, arca pedig egyre felhősebb lett ahogy olvasta a levelet. Amint a végére ért, tekintete kitisztult, gyilkos pillantásokat szórva a fickóra, aki kíváncsian toporgott egy karnyújtásnyira tőle. Az ember úgy tűnik már nem bírt várni, így hát megkérdezte:

- Mi áll benne, hogy olyan mérges lettél?
- Azonnal megtudod. – Jött a parancsnok válasza.

Ahogy kimondta már le is sújtott, méghozzá olyan hirtelen, és olyan váratlanul, hogy Dorer majd elkiáltotta magát meglepetésében. A fickó meg se bírt szólalni, halk nyöszörgés jött csak ki a torkának egy rejtett zugából, amit épp elöntött a vére. A parancsnok gyors kihúzta a kést áldozatából. Tudhatta hova szúr, a kés úgy hatolt a fickó gyomrába, hogy az meg se tudott szólalni. Lassan letörölte a kését, amit nyilvánvalóan akkor vett a kezébe, amikor a levelet a páncélja alá gyűrte, majd megszólalt:

- Ez állt a levélben...

A sebesült lassan felnézett a hasáról, amit szorongatott addig, az arcán vegyes érzelmek suhantak át, egyrészt a fájdalom torzította, másrészt a düh, harmadrészt pedig a tudat, hogy nincs esélye. Koromfekete szemeit lassan felemelte a parancsnokra, aki úgy állt fölötte, mint egy hóhér, Dorer szinte még a jól végzett munka örömét is látni vélte rajta. Az ember szemében vad düh lángolt, valamit mondani is akart, de a nagy igyekezettől vér csordogált a szája szegletére...

Dorer mindezeket a szikla mögül leste és szinte levegőt se mert venni közbe. Az ember lassan eldőlt, a parancsnok még körülnézett, majd visszatolta a hullát a fa mögé.

Dorer ekkor rohant el.