Mikor otthon vagy

Kulcsom a táskából előveszem,
Nyitom az ajtónkat. Megy. Győzelem!
Étel illata csapja meg orromat,
Oly jól esik, a sírás fojtogat.

Kifogástalan a mai délután:
Csókod édes, s mi jön ebéd után...
Lassan eszek, s majdnem hogy keveset,
Megdicsérlek, szólok jót, kedveset.

Végeztünk, hát romeltakarítás.
Együtt könnyebb, így szólt a tanítás.
Hálátlan munka, de meg kell tenni,
Ez van, és hát, holnap is kell enni...

Hozzád bújok, borsódzik a hátam,
Átkarollak, simogatlak lágyan,
Te csókolsz meg. Ez az, mire vágytam.
Persze én viszonzom, igen bátran.

Forró csókjaink sűrűn csattognak,
S nem mondunk megálljt a karoknak,
Így hát hamar beérünk szobánkba,
Redőny résnyire, ágyunk homályba'.

Nem is kell látni, érezzük egymást,
Csókolunk ajkat, nyakat, hasat, meg mást,
Egyre lihegünk, suttogjuk: Még, még!
Egymásnak most már nem hagyunk békét.

Lekerül rólunk minden, mi takar,
S megkap mindenki mindent, mit akar:
Jó szókat, simogatást, bókokat,
Szoros ölelést, s csókot, jó sokat.

Mindketten túl vagyunk már mindenen,
S a boldogság tudjuk már mit jelent.
A gőz kifújt, s lankadt már a kedv,
Kezem megint simogatásba kezd.

Hozzám közel bújsz, átkarolsz: Jó volt...
Kaján vigyor: Miért mondod, hogy volt?
Szemed felcsillan, lázba hoz. Végem.
Legyen? Menni fog? Hát akkor még egy!

Bár a szenvedély elragad minket,
Most is megadjuk mind a nagy kincset.
Lelkünket az öröm simogatja,
Pedig hát, nem is volt csindadratta.

Megint összebújunk, de fáradtan,
Olyan az érzés, mint Te: páratlan.
Még egy ilyen, mint Te, nincs a földön,
S hogy Te mellettem vagy, megköszönöm!

Szerzõ: Koszpek Ferenc
Forrás: Érzelmek szárnyain