Képzeletbeli jövőnk

Ébresztőd én lennék reggelente,
Kedvesebb, mint egy vén vekker lenne,
Simogatnálak hangommal: kellj fel,
Megint együtt virradt ránk a reggel.

Nappal, mikor csak eszedbe jutnék,
Vennéd a kagylót, s füledbe bújnék,
Átjárnám mindig fáradt tagjaid,
Halljad meg szívem hívó hangjait.

Ha este hazaérsz, otthon várnálak,
Nálunk nincs helye "szokott" lármának.
Hozzám bújsz, ahogy én meg Tehozzád,
Éjszakáink nyugalmát Te hoznád:

Halkan elduruzsolod napod sorát,
Hallgatom, kérdezek, mondod tovább,
Mikor a végére érsz, nyugtatlak,
Karomba zárlak, s végül megkaplak.

Sosem kérlek ingyen magamnak,
Legyél Te, kinek mindent megadnak,
Én beérem csupán töredékkel,
Morzsákkal, érzelem-törmelékkel.

Mit nekem, hogy én boldog vagyok?
Hadd legyek én, aki folyton adok!
Te csak add, hogy lássalak boldognak,
Csak tűrd, hogy tenyeremen hordozlak!

Szerzõ: Koszpek Ferenc
Forrás: Érzelmek szárnyain