Zavart szerelmes szellem

A tenger csak mosta a partot. Sosem szeretett. Elfeledett. A szerelmünk halálra ítéltetett.

Aznap reggel a hajnal lila volt, s alvó a kikelet. Furcsa e világ, hiszem-e, ez a valóság? Körbenézek, egy kandalló mellettem ropog, felette egy kép, egy öreg hölgy, szemében reménytelen szerelem lobog. Elhagyta, akit szeretett, másik világban talált jobb helyet. Mögöttem egy tükör termett - belenéztem, de csak két szem nézett. Feketén lobogott mindkettõ, s a tükrön hirtelen eltört, mi eltörhetõ. Szilánk szaladt szorgos kezembe, vér nem csordult, vártam pedig, mikor hasít a fájó kín elmémbe. Kint álltam egy tengerparton; a víz csak zöldesen világított; a nap kék fényével fagyasztotta két kezem, mindkettõ szürkén remegett. Hullámok hangot nem hoztak, csak repültek szelek szárnyán, embert néha felkapván, a parton hideg, élettelen testek voltak. A világító kövek fehér fénye mind árnyat vetett, s jókedvem ténye nyomtalanul elillant; minden jó mögött létezik egy fekete, s minden rossz mögül villan némi fény. Eltöröm a kereket - gondoltam, felkapva egy kormányt, s már a vízen láttam önmagam: hajóztam. Fejsze a mélyhûtõmben, elõkapom hát, s nyomban elburjánzott az õrület elmémben. Testem hallhatatlan, s halhatatlan lészen, szétvertem a hajót, tán itt halálom lelem. De nem; egy álló óriáskerék tetején ülök, nézem a tájat, majd magamba mélyülök. Hiszen a kereket széttörtem, talán akkor szabadulok, ha már embert is öltem. Nyomban leugrottam, s a biztonságot magam mellett hagytam. Hét lufi fogott meg a levegõben, mire leértem, rájöttem: itt senkit nem temetnek temetõben. Hullák szerteszét, bohócok, zenészek, nagyon féltem, mi lesz - én is elenyészek? Ismerõs lila fény, pattogás a hátam mögül, elõttem a keservesen széttört tükör. Elmém megvilágosodott: szerelemért ölni: csóknak a halott - a sorvadt vénlány végzett mindenkivel ám; Kinek a képe felettem lebegett, s rám vigyázó szemet vetett. Fogtam a fejszét és szétvertem. Tudtam, többé már ugyanilyen két vigyázó szem nem akad, kinek kezéhez még vér is tapad. Inkább behunyom szemem, hogy elrejtsem önmagam; vakon keresem a széttört tükröt a végtelen tengerpart futóhomokjában. Hideg a kezem, elsüllyedek a sárga kétségben; segíségért kiáltok, de csak a kövek hallják; csak csendben elköszönök.

Szerzõ: Phoenix
Forrás: RPG Central