Nagyvárosi könyvtárak

Azt mondják, a könyvtárak a nyugalom várai, bennük az idõ megáll, az õrület lecsendesül, s csak halk neszek járnak körbe az õsi falak közt, gondosan ügyelve arra, hogy az emberek ne figyeljenek fel rájuk. ...de a könyvtárakban igazából egészen más zajlik.

Valójában a csend hajszálon feszülô sikoly, a káosz elõtti apró megpihenés, az ész csetlõ-botló diadala az ôsi ösztönök felett. Az ember ül, olvas, a falak egyre inkább szorongatni kezdik, 40 oldal, s az üvöltés bódult vágya szürkén rátelepül. Már csak öt lap, hogy a polcok között az évek során felgyülemlett csendes üresség fojtogatni kezdje, "törj, zúzz" - súgja fülébe, s az ember idegesen felpattan a székbôl, s a büfé felé sétál, kisstílû próbálkozásként hirtelen s értetlenül fakadt pusztításvágya megszüntetésének.

Csodálkozva megrázza fejét amint átsuhan rajta a gondolat, hogy fel kellene borítani a polcokat. Halkan lépked a teremben olvasó, szorongó arcok közt, fokozódó vággyal hogy testén görcsös rángások uralkodjanak el, de csak lépked, a csendre ügyelve. A visszafogottság gyilkos erôvel támad rá, a büfé helyett kifele tántorog, el az õsidôk óta halott termekbôl, a szabadság, az ôrület felé, s épp mikor kiér, akkor fogy el minden ereje, s nem marad semmi, csak az ég felé tartott csukott szemû fej torkából süvítõ üvöltés, ahogy a falak közt kígyózó ódon szellemek kiszabadulnak belôle.

A csend csak a külsô máz. Valójában számtalan tömeggyilkost motíválhatott egy-egy könyvtárban eltöltött óra, ahogy a tömeghiány rátelepült gyilkos ösztöneire.

Felfújt, szétverhetõ gumibábukkal telepakolt, csilingelõ dühöngõkre lenne szükség. Én ezt minden könyvtár számára kötelezôvé tenném. A csilingelést csak a hangulat miatt.

Szerzõ: Vid