Kereszt és kard árnyékában (regényrészlet)

Először a vatikáni San Pietro harangja kondult meg, majd követte a Santo Spirito kórház templomáé, s ahogy a hír terjedt, a szélhordta harangzúgás betöltötte a Tiberis két partján elterülő várost.

Habemus papam! - zengte a lateráni San Giovanni, a Santa Maria ad Nives az Esquilinus dombja alatt, és örömteli hangjukat átvették a Coelius és a Trastevere templomai egészen a városfalakig.

A vatikáni palotából felszálló fehér füst Rodrigo Borgia bíboros-alkancellár pápaságának első napját jelentette. A palota körül összegyűlt tömeg az első harangkondulásra egymást törve özönlött a Campo de Fiori irányába, hogy a Populus Romanus ősi jogaként kifossza a pápává választott bíboros palotáját.

A Pizzo di Merlo téri Borgia-palota hamarosan ostromlott várhoz hasonlított. Letépték az aranyos drapériákat, kihurcolták a bútorokat, festményeket, drága edényeket és ruhaneműt. A tömeg mindent felprédált, miközben lelkesen kiáltozott.

- Evviva il papa!

- Vivat Alexander Sextus, pontifex maximus!

- Alessandro! Alessandro!

A hírvivők már vágtatnak az itáliai udvarokhoz, követek írják jelentéseiket, és próbálják megjósolni az új pápa politikáját. Hová hajlik, kit támogat és kinek lesz ellenére a VI.Sándor néven Szent Péter trónusára ülő spanyol? Úgy hírlik Milánót juttatja előnyhöz a konklávén okosan viselkedő Ascanio Sforza iránti hálájaként. Nem mintha a Sforza-bíboros szívesen látná Rodrigo Borgiát a pápai trónon, hiszen maga is számított a tiarára. De pártja nem győzhetvén legalább biztosítani akarta az új pápa jóindulatát. Ezért korteskedett oly buzgón és eredményesen mellette.

Milánó és Róma, a Sforzák és a pápa szövetsége mindkettőjük hatalmának és erejének megsokszorozódását jelentené, de egyben megingatná az amúgy sem erős alapokon nyugvó egyensúlyt az itáliai félszigeten. Velence joggal félthetné érdekeit, és a spanyol felségek is veszélyeztetve éreznék a Két Szicilia épségét.

Itália tudta, hogy a gyengekezű VIII.Ince halála után fordul az Egyház hajójának kormánya, bárkit is választanak meg az esélyesek közül. Milánó saját szülöttét, Ascanio Sforzát szerette volna Róma püspöki székébe juttatni. A nyolc éve elhunyt IV.Sixtus hajdani kegyencének, Giuliano della Roverének is megvoltak a maga hívei, és az alkancellár Rodrigo Borgia ugyancsak csatasorba állította a maga spanyoljait, akiket a rómaiak egyszerűen csak katalánoknak neveztek.

A konklávén forrtak az indulatok. A Sforza-bíboros éppúgy törekedett a milánói párt erősítésére, és az ingadozók meggyőzésére, mint a Della Rovere Nápoly érdekében. Ellenfelek voltak, de egyben megegyeztek: egyikük sem akart Borgia-pápát. Ám Rodrigo Lenzuoli, aki nagybátyja után Borgiának nevezte magát, ékesszólásával, páratlan rábeszélő képességével, ajándékokkal és ígérgetéssel egymás után állította maga mellé a Szent Kollégium kardinálisait. Végül pedig magát Ascanio Sforzát is meggyőzte, hogy csak veszíthet ebben a csatában, s az okos milánói összes hívével átpártolt hozzá.

Pártok, fondorlatok, ígéretek és fenyegetések. A szuverén hercegségekre, grófságokra, communákra szabdalt Itália urai gyürkőztek a vatikáni palotában a tiaráért. Mindenki tudta, a harc a hatalmasok között dől el.

Lombardia urai, a milánói Sforzák az Alpok hágóitól Toscanáig lengették címeres zászlaikat. A trónon a nagy Francesco Sforza unokája, Giangaleazzo ült, de a beteges ifjú herceg helyett valójában nagybátyja Francesco il Moro kormányzott. A herceg nehezen tűrte a gyámkodást, annál is inkább, mert felesége, Isabella a saját családja, a nápolyi Aragonok felé hajlította, míg nagybátyja a francia rokonság segítségét kívánta felhasználni a Sforza-hatalom kiterjesztéséhez. Az új pápa személye talán eldönti majd, ki felé fordul Milánó.

A másik északi hatalom, Velence sokfelé rettegett urai váltakozó szerencsével csatáztak századok óta. A szárazföldön Milánóval és Ferrarával, a tengerek uralmáért pedig Genovával, vagy adriai vazallusaikkal, egy-egy tengerparti városért. S miközben az itáliai városkák, Bologna, Mantova, Ferrara, Perugia és a többiek szövetségek, dinasztiák, cselszövések útvesztőiben hánykolódtak, Toscana gyöngye, a liliomos Firenze békében próbált élni az okos Lorenzo de Medici kormányzása alatt. Hatalmát igyekezett kiterjeszteni Pratótól Pisáig, és lehetőleg kis veszteségekkel kerülni ki az érdekek harcából.