Észrevett egy karcsú szellem alakot, aki a ködön keresztül lassan formát öltött. Homályosan, de látta, hogy egy Elf az. A szellem hihetetlen sebességgel felajzotta íját és már útjára is engedte a nyílvesszõt egyenesen Drak felé. A harcos futtában megbotlott egy szikladarabban, ez mentette meg az életét, a nyílvesszõ alig hajszálnyival zúgott el felette. Föltápászkodott és rohant ahogy csak bírt a legközelebbi szikla felé, majd zihálva tapasztotta a hátát a kõnek. Szeme kitartóan fürkészte a ködöt, de a füstszerûen kavargó mindent elborító semmin kívül, egy teremtett lelket sem látott. Lassan megnyugodott és megpillantotta embereit a szemközti sziklacsoport mögött. Szánalmas látvány fogadta.

Embereinek nagy része meghalt, néhánynak a testébõl nyílvesszõk álltak ki, ketten nem élték túl az éjszakát. Elkeseredetten vette tudomásul hogy társaiból csak kevesen úszták meg ép bõrrel. Az elkövetkezõ napon az Elfek visszatértek. Soha nem léptek ki a ködbõl de egy - egy nyílvesszõjük halálos pontossággal ért célba, minden alkalommal egy újabb ember életet követelve. A köd, a semmibõl elõtörõ nyílvesszõk és a bizonytalanság felõrölte emberei idegeit. Cretus, az utolsó megmaradt lándzsás nem bírta tovább. Tántorogva kifelé indult a sziklák fedezékébõl. Még látták amint elnyeli a köd és hallották a nyílvesszõ suhogását. Másnap a köd oszlani kezdett, bár nem szûnt meg teljesen. A kardját szorongató Drak elérkezettnek látta az idõt, hogy bosszút álljon emberei halála miatt.

Megelégelte a dolgot.

Elege volt abból, hogy sarokba szorított kutya módjára lapítania kell a szikla mögött , nem tudván merrõl jön a következõ támadás.

De legfõképpen azért mert elege volt a félelembõl.

Ellökte magát a sziklától ahova eddig támaszkodott, összegyûjtötte megmaradt embereit és az Elfek keresésére indult.

Hamarosan meg is találta õket.

Két embere holtan rogyott össze mellette, amint a nyílvesszõk átfúródtak rajtuk. Távolabb újabb halálhörgéseket halott, majd testek tompa puffanását.

Egyedül maradt.

És akkor meglátta az Elfet. Karcsú, nõies alak volt, hegyes fülekkel vékony de izmos karokkal, hófehér hajjal, mandulavágású szemekkel. Fém, ezüstszínû, cirádás páncélt viselt, hátán egy akkora ijj lógott mint õ maga. Karját törzsi tetoválások borították. Nyakában ezüst ékszer csillogott, bal csuklóján réz karkötõ. Az Elf gúnyosan mosolyogva elõhúzta kardját, amely rövid és keskeny pengéjû volt. - Már csak te maradtál! Én magam intéztem el egyedül az embereidet te korcs. Ostobák és gyávák vagytok. Ráadásul tolvajok is. - röhögte az Elf.

Drak higgadtan hallgatta az Elfet. Keze erõsen szorította kardja markolatát, gyomrából eltünt a szorítás, tenyere sem izzadt már. Kiváló katona volt, aki kiválóan értett az öléshez. Az elmúlt napok alatt a benne felhalmozódott feszültség, mint egy kitörni kész démon, csak az alkalomra várt. Szürke tekintetét az Elf mandulavágású szemébe mélyesztette. Az Elf ekkor megpillantott Drak tekintetében valamit ami zavarba ejtette: elszántságot. Drak villámgyorsan nekitámadt az Elfnek, kardját magasra emelte és az Elf felé sújtott vele. Az Elfet meglepte a hirtelen mozdulat és még mielõtt elhajolhatott volna , Drak kardja megsebezte a vállát. Kardok csaptak össze: hárítás, döfés, vágás. Az Elf igyekezett kifárasztani ellenfelét. El - elszökkent a kard elõl, cicázott vele, közben gúnyosan ingerelte Drakot. Az Elf villámgyorsan be - beszurkált, és fájdalmas de nem halálos sebeket ejtett Drakon. Már jó ideje kerülgették egymást, és Drak egyre fáradtabb lett, sebeibõl lassan csordogált a vér. Az Elf hihetetlenül gyors volt, de Drak erõsebb volt nála. Amikor újra összecsaptak Drak megakasztotta az Elf kardját és nem törõdve a fájdalommal ellensége képébe fejelt. Az Elf hátratántorodott, arcából dõlt a vér, finom vonásai eltorzultak a fájdalomtól. A harcos összeszedte maradék erejét és feldöntötte az Elfet. Teljes súlyával ránehezedett, két kézre kapta kardját majd minden erejét és gyûlöletét beleadva az Elf mellkasába döfte. A vadállati erõvel lezúduló kard áthatolt a cirádás páncélon egyenesen a szívbe. Az Elf mindíg is lenézte az embereket, ezeket a rovar életû férgeket, akik csak arra jók, hogy eltapossa oket.

Ezúttal tévedett.

Hitetlenkedve meredt a fölé tornyosuló emberre, a mellkasából kiálló pengére és meghalt. Drak lassan fölállt, még mindig zihált. Megtapogatta magát és rájött hogy a sebei nem súlyosak. Tompa ütést érzett a hátában. Majd még egyet és mégy egyet. Amikor lenézett egy nyílveszõ hegyét látta elõbukkanni a mellkasából. Utolsó gondolata egy kérdés volt, de már nem tudta befejezni. Algrous akkor érte utol õket, amikor az ember harcos kardját, társa Elmin mellkasába döfte. Nem akart kockáztatni, látván hogy ez az ember elbánt törzse egyik legkiválóbb harcosával. Gyorsan, egymás után 3 nyílvesszõt eresztett az ember harcos hátába. Amikor Kremil, a Kék Lótusz Elf nemzettség vezetõjének tudomására jutott hogy az emberek lopták el tõlük a fekete port, éktelen haragra gerjedt. Két kiváló harcosát küldte az emberek után, avval a feladattal hogy kövessék minden mozdulatukat, majd amikor elérkezik az idõ, csapjanak le rájuk. A küldetést végrehajtották. Az Elf megfordult majd lassan elnyelte a köd.