Irodalom / Novella / Fekete por

Linkajánló

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. Több információ
Elfogadom

Észrevett egy karcsú szellem alakot, aki a ködön keresztül lassan formát öltött. Homályosan, de látta, hogy egy Elf az. A szellem hihetetlen sebességgel felajzotta íját és már útjára is engedte a nyílvesszőt egyenesen Drak felé. A harcos futtában megbotlott egy szikladarabban, ez mentette meg az életét, a nyílvessző alig hajszálnyival zúgott el felette. Föltápászkodott és rohant ahogy csak bírt a legközelebbi szikla felé, majd zihálva tapasztotta a hátát a kőnek. Szeme kitartóan fürkészte a ködöt, de a füstszerűen kavargó mindent elborító semmin kívül, egy teremtett lelket sem látott. Lassan megnyugodott és megpillantotta embereit a szemközti sziklacsoport mögött. Szánalmas látvány fogadta.

Embereinek nagy része meghalt, néhánynak a testéből nyílvesszők álltak ki, ketten nem élték túl az éjszakát. Elkeseredetten vette tudomásul hogy társaiból csak kevesen úszták meg ép bőrrel. Az elkövetkező napon az Elfek visszatértek. Soha nem léptek ki a ködből de egy - egy nyílvesszőjük halálos pontossággal ért célba, minden alkalommal egy újabb ember életet követelve. A köd, a semmiből előtörő nyílvesszők és a bizonytalanság felőrölte emberei idegeit. Cretus, az utolsó megmaradt lándzsás nem bírta tovább. Tántorogva kifelé indult a sziklák fedezékéből. Még látták amint elnyeli a köd és hallották a nyílvessző suhogását. Másnap a köd oszlani kezdett, bár nem szűnt meg teljesen. A kardját szorongató Drak elérkezettnek látta az időt, hogy bosszút álljon emberei halála miatt.

Megelégelte a dolgot.

Elege volt abból, hogy sarokba szorított kutya módjára lapítania kell a szikla mögött , nem tudván merről jön a következő támadás.

De legfőképpen azért mert elege volt a félelemből.

Ellökte magát a sziklától ahova eddig támaszkodott, összegyűjtötte megmaradt embereit és az Elfek keresésére indult.

Hamarosan meg is találta őket.

Két embere holtan rogyott össze mellette, amint a nyílvesszők átfúródtak rajtuk. Távolabb újabb halálhörgéseket halott, majd testek tompa puffanását.

Egyedül maradt.

És akkor meglátta az Elfet. Karcsú, nőies alak volt, hegyes fülekkel vékony de izmos karokkal, hófehér hajjal, mandulavágású szemekkel. Fém, ezüstszínű, cirádás páncélt viselt, hátán egy akkora ijj lógott mint ő maga. Karját törzsi tetoválások borították. Nyakában ezüst ékszer csillogott, bal csuklóján réz karkötő. Az Elf gúnyosan mosolyogva előhúzta kardját, amely rövid és keskeny pengéjű volt. - Már csak te maradtál! Én magam intéztem el egyedül az embereidet te korcs. Ostobák és gyávák vagytok. Ráadásul tolvajok is. - röhögte az Elf.

Drak higgadtan hallgatta az Elfet. Keze erősen szorította kardja markolatát, gyomrából eltünt a szorítás, tenyere sem izzadt már. Kiváló katona volt, aki kiválóan értett az öléshez. Az elmúlt napok alatt a benne felhalmozódott feszültség, mint egy kitörni kész démon, csak az alkalomra várt. Szürke tekintetét az Elf mandulavágású szemébe mélyesztette. Az Elf ekkor megpillantott Drak tekintetében valamit ami zavarba ejtette: elszántságot. Drak villámgyorsan nekitámadt az Elfnek, kardját magasra emelte és az Elf felé sújtott vele. Az Elfet meglepte a hirtelen mozdulat és még mielőtt elhajolhatott volna , Drak kardja megsebezte a vállát. Kardok csaptak össze: hárítás, döfés, vágás. Az Elf igyekezett kifárasztani ellenfelét. El - elszökkent a kard elől, cicázott vele, közben gúnyosan ingerelte Drakot. Az Elf villámgyorsan be - beszurkált, és fájdalmas de nem halálos sebeket ejtett Drakon. Már jó ideje kerülgették egymást, és Drak egyre fáradtabb lett, sebeiből lassan csordogált a vér. Az Elf hihetetlenül gyors volt, de Drak erősebb volt nála. Amikor újra összecsaptak Drak megakasztotta az Elf kardját és nem törődve a fájdalommal ellensége képébe fejelt. Az Elf hátratántorodott, arcából dőlt a vér, finom vonásai eltorzultak a fájdalomtól. A harcos összeszedte maradék erejét és feldöntötte az Elfet. Teljes súlyával ránehezedett, két kézre kapta kardját majd minden erejét és gyűlöletét beleadva az Elf mellkasába döfte. A vadállati erővel lezúduló kard áthatolt a cirádás páncélon egyenesen a szívbe. Az Elf mindíg is lenézte az embereket, ezeket a rovar életű férgeket, akik csak arra jók, hogy eltapossa oket.

Ezúttal tévedett.

Hitetlenkedve meredt a fölé tornyosuló emberre, a mellkasából kiálló pengére és meghalt. Drak lassan fölállt, még mindig zihált. Megtapogatta magát és rájött hogy a sebei nem súlyosak. Tompa ütést érzett a hátában. Majd még egyet és mégy egyet. Amikor lenézett egy nyílvesző hegyét látta előbukkanni a mellkasából. Utolsó gondolata egy kérdés volt, de már nem tudta befejezni. Algrous akkor érte utol őket, amikor az ember harcos kardját, társa Elmin mellkasába döfte. Nem akart kockáztatni, látván hogy ez az ember elbánt törzse egyik legkiválóbb harcosával. Gyorsan, egymás után 3 nyílvesszőt eresztett az ember harcos hátába. Amikor Kremil, a Kék Lótusz Elf nemzettség vezetőjének tudomására jutott hogy az emberek lopták el tőlük a fekete port, éktelen haragra gerjedt. Két kiváló harcosát küldte az emberek után, avval a feladattal hogy kövessék minden mozdulatukat, majd amikor elérkezik az idő, csapjanak le rájuk. A küldetést végrehajtották. Az Elf megfordult majd lassan elnyelte a köd.

Szerző: Takács Balázs
Forrás: RPG.HU

Előző oldal Előző oldal
© halmaz.hu