Irodalom / Novella / Domb

Linkajánló

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. Több információ
Elfogadom

Domb

   – Azt hittem a szőkéket szereted – Különc arcát amúgysem lehetett látni, s most, miközben beszélt, az orrából kiáramló füst annyit sem engedett láttatni mint máskor.
   – Akárcsak a változatosságot – a hang inkább sziszegés volt. Kéjenc ugyanis maszkot viselt. Fekete bőrből készültet, csak szemeinek volt kivágva rés. Hátul szabálytalanul fűződött egymásba a cérna…Kezében egy póráz vége pihent mely egy nyakörvben végződött. A barna hajú lány négykézláb követte gazdáját.
   – Undorító… - jegyezte meg Kegyenc. Fejét csak egy pillantra fordította abba az irányba.
   – Na hagy halljam melyikőtök ráncigált ide – pillantott testvéreire Kéjenc.
   – Az Apánk – vetette oda Különc félvállról.
   Kegyenc szemében apró fény csillant. Mintha a félelem és a tisztelet különös keveréke lett volna. Kéjencet dühítette a dolog. Halkan morgott valamit az orra alatt. Szívesebben töltené idejét a kis barnával. Különcöt nem különösebben zavarta semmi…nyugodtan pöfékelt a fának dőlve.
   A domb tetején egy fényes csillag jelent meg. Mintha csak az égből szállt volna alá…lassan nőni kezdett, rövid idő alatt elérve a 3 alak méretét.
   – Látom még mindig kedveled a hatásos belépőket – jegyezte meg gúnyosan Különc.
   – Legyetek üdvözölve gyermekeim – mély, tiszteletet parancsoló hang jött az immár vakítóan fénylő csillagból…mégis volt  benne valami barátságos.
   – A lényeget – siette apját Kéjenc – már rég vele kéne foglalkoznom – másik kezében lévő ostorral nagyot csapott a nő csupasz fenekére.
   – Ne merészelj ilyen hangon beszélni Apánkkal – vágott közbe ingerülten Kegyenc
   Különc mosolyogva figyelte a kis közjátékot.
   – Lejárt az idő – folytatta az Apa – a versenynek vége
   A három testvér izgatott lett. Még Különc is elfelejtett szívni a cigarettából.
   – Mint tudjátok benépesítettem a Föld nevű bolygót. A létrejött legintelligensebb fajt embernek neveztem el. Majd egyenlően elosztva beléjük oltottam mindhármotok tulajdonságait.
   Egyre feszültebben figyeltek. Tudták, hogy az nyeri a versenyt amelyikük „népe” a legnagyobb befolyást érte el.
   – Érdekes eredmény született…Különc, a te tulajdonságaiddal beoltott emberekből maradt fenn a legkevesebb. Ők magukat művészeknek hívják. Akad köztük egy-két figyelemreméltó példány. Kéjenc! Sokáig a te „néped” volt a leghatalmasabb. Igen gyors mértékben szaporodtak. Ám igen rövid ideig éltek. Ez hosszútávon nem vált be. Kegyenc…nos igen, te nyertél. A „néped” egyfajta hőst hozott létre. Akit előbb meghurcoltak majd egy náluk magasabb hatalom gyermekeként ismertek el és tisztelni kezdték, fényűző szentélyeket létrehozva. Még most sem értem igazán hogyan gyűjthettek ennyi embert maguk köré. Egyelőre betudom annak hogy az ő intelligenciájuk meg sem közelítette az elvártat.
   Különc sóhajtott egyet. Sejtette, hogy ez lesz. Unottan gyújtott rá egy újabb cigire, ellökte magát a faltól és elindult lefelé a dombról. Kéjenc szúrós pillantást vetett Kegyencre. Majd követte testvére példáját és ő is távozott maga után ráncigálva  a lányt.
   Kegyenc arcára gonosz mosoly kúszott.
   – Apám! – szólt miután testvérei elmentek
   – Igen?
   – Jutalmul ugye kérhetek valamit?
   Halk sóhaj hallatszott.
   – Természetesen, hisz nyertél.
   – Szeretném ha megbüntetnéd a testvéreim követőit..
   A csillag csupán egy vakító fényforrás volt. Most mégis mintha keserűen mosolygott volna.
   – Már megtettem – felelte.
   – Valóban? – kérdezte meghökkenve Kegyenc
   – Életben hagytam őket – a csillag eltűnt
   Kegyenc értetlenkedve állt még ott egy darabig. Végül ő is elhagyta a dombot…
Szerző: narko
Forrás: SFportal.hu

© halmaz.hu